Birkás Ákos: „És még ha értéktelennek is ítélnénk…”

2012. április 5 - június 2.

„És még ha értéktelennek is ítélnénk a mai festészet egészét, egy művészeti ág pillanatnyi eltűnése miért jelentené a művészet végső katasztrófáját?”

(Jacques Ranciere: „Chroniques des temps consensuels”, Seuil 2005, „Crise de l’art ou crise de la pensée?” 1998, 64.)

Birkás Àkos legújabb munkáihoz nem csak kiindulási alapot, hanem képi elemet is jelentenek a francia politikai filozófia meghatározó gondolkodóinak szövegei.

A kiállítás címéül választott Ranciere-mondat a művészet-elméleti diskurzus egyik legaktuálisabb témáját, a festészet válságáról szóló vitát kínálja fel a művek kontextusaként, indirekt módon így is ösztönözve a konkrét művek elemzésére, s pozíciójuk meghatározására. Birkás festményei és rajzai - mind témájuk, mind különleges képi szerkezetük által – dinamikus nyelvet és helyzetet kínálnak mindehhez. A média-képek alapján készült festményeket átható, lebegő - s hol tisztán olvasható, hol az újabb festék-rétegek alatt néhol vagy teljes egészében eltűnő  - szöveg az ábrázoltakhoz időnként  jól kapcsolható, ám előfordul, hogy azoknak egyáltalán nem felel meg, sőt néhol kifejezetten ellenszegül. Így  a művek értelmezhetők egyrészt az új média-műfajok ironikus festészeti parafrázisaként (amely a hagyományos műfajt megújítja), s egyúttal kép és szöveg kapcsolatára és hiearchiájára, egymást kiegészítő, vagy kioltó hatására vonatkozó hagyományos teoretikai vita ironikus kommentárjaként is.

Ám kép és szöveg – a képek szerkezeti felépítéséből következően is – új szellemi tereket hoz létre, a gondolkodás és a reprezentáció tereit és határait egyaránt felvillantva: itt érintkeznek Birkás Ákos munkái több szinten is Ranciere elképzeléseivel, a társadalmi és esztétikai rendszerre, tagolódásra vonatkozóan egyszerre. Ám festményein nem bizonyosságok, stabil helyzetek mutatkoznak meg, s akár politkusok reptéri találkozóját, akár az iskolában, az osztályteremben a táblánál felelő diákot, vándorló afrikaiakat, vagy kuporgó fiatal festőket jelenít meg, mindig dinamikus szituációt hoz létre, amelyben észrevenni engedi, hogy a hétköznapi helyzetek mindig viták és megállapodások eredményei, mégha csak nyughatatlan, s rövid időszakokra is. Birkás figyelemmel és ironiával egyaránt teli munkái pedig így  indirekt módon ösztönöznek - mind a szociális, mind a művészeti szféra kapcsán – saját pozíciónk meghatározására is.